Miért írtam meg a Harcosokat?

A Harcosok története egyetlen gondolatból indult: szerettem volna létrehozni egy olyan világot, amelyben a női főhős kemény, önálló, és nem vár arra, hogy valaki megmentse.

Mecseki nem azért erős, mert nem fél, nem hibázik, vagy mert semmi sem képes megtörni. Hanem azért, mert bármi történik vele, újra feláll. Rajta keresztül azt szerettem volna megmutatni, hogy az erő nem azt jelenti, hogy soha nem esünk el. Hanem azt, hogy nem maradunk a földön.

Fejér karakterével valami egészen mást szerettem volna megmutatni: a hűséget, a becsületet és azt a fajta felelősséget, amikor valaki a rábízott emberek életét a sajátjánál is többre becsüli.

És azt is, milyen az, amikor egy ilyen férfi mellé egy olyan nő kerül, akit nem kell – és nem is lehet – megmenteni.

Fejér ösztönösen védené Mecsekit. Mecseki viszont nem akar védelem mögé bújni. Harcolni akar, dönteni akar a saját sorsáról, és meg akarja állni a helyét abban a világban, amelyben él.

Számomra az ő kapcsolatuk egyik legfontosabb része éppen ezért nem az, hogy Fejér képes-e megvédeni Mecsekit, hanem az, hogy képes-e nem megvédeni akkor, amikor ezzel elvenné tőle a lehetőséget, hogy saját maga harcoljon.

Mert egy erős nő mellett álló férfinak nem kisebbé kell tennie őt ahhoz, hogy ő maga erős maradhasson.

Meg kell tanulnia mellette állni úgy, hogy közben hagyja kiteljesedni.

A Harcosok ezért számomra nem csupán egy posztapokaliptikus romantikus történet. Történet túlélésről, hűségről, hatalomról, bizalomról és két emberről, akiknek talán egymással kell megvívniuk a legnehezebb harcukat.

A Turul nem kerüli a vihart. Keresztülszáll rajta.

— Tris Thunder